A héten úgy gondoltam, teszek még egy horgász kiruccanást. Még az idő lehülése előtt kimentem a régi helyemre. Nagy meglepetésemre a vízben már ősz volt. A hídról leláttam a fenékig. Küszöket, apró keszegféléket láttam a víz teteje közelében. Egy éppen méretes csuka (40 centi hosszú) is elúszott arra, de nem izgatták a kishalak. Néhány kenyérgalacsint dobtam a keszegek közé. Odaúsztak, és méla undorral hagyták leesni a fenékre. Ez nekem nem jó! Aztán tettem egy kis sétát, felmértem a környezeti károkat, amit napjaink rablógazdálkodása követett el a természet ellen, és haza indultam. Egy helyi öregúrral találkoztam, aki eldicsekedett az évi zsájmányával. Hozzátette, hogy úgy lehetett megfogni azt a sok pontyot, hogy szinte minden nap kiült, sőt néha reggel is, este is.
Hazafelé menet lelkiismeret furdalásom volt. Elköltöttem feleslegesen az utikültséget (elautóztam a benzint). Nemhogy halat nem viszek haza, de még csak nem is horgásztam igazán. Aztán jött az isteni szikra. Mégis lesz sülthal! Hajdanáben nagyanyám gombóctésztát sütött meg lepény formában kevés olajban. Azok a lepénykék pedig lehetnek hal alakúak. Lett is. Volt közöttük keszeg formájú, csuka és kövér ponty alakú is. Még kopoltyút és uszonyokat is vágtam bele késsel. "Véletlenül" került közéjük két béka is. Olyan, amilyeneket lányaim is rajzoltak kiskorukban. Főztem mellé egy krumplilevest is, kevés füstült oldalassal. Így már nagy sikere volt a vacsorának. Bár senki sem szereti a halat nálunk, mégis elfogyott minden.
Most már sajnálom, hogy nem fényképeztem le a "zsákmányt"...
Tovább »
Tegnap délután arra vetemedtem, hogy a megmaradt öreg krumpliból núdlit főzzek. Előre bocsátom, hogy nem vagyok olyan, aki nem boldogul a konyhában. Ha kell fél ötkor benézek a hűtőbe, hogy mi is van benne, és hatra asztalon a két fogás. De ez a núdli...
Úgy kezdődött a dolog, hogy lányaim ebéd után vizet öntöttek a megfonnyadt ráncos krumplira, hátha egy kicsit megszívja magát, és könnyebb lesz hámozni. Gyerekkoromban a borbély is csodát tett az öregurakkal borotválás előtt. Az ő arcuk is kisimult valahogy, és nem vágta el a beretva. A krumplival ez nem jött be annyira. Azért fél óra alatt sikerült meghámozni 1,18 kilót. Na, ez már elég lesz! Legalább hat főre kellett méreteznem az adagot.
Megfőztem, megtörtem, lehűtöttem, ahogy illik. Aztán elő a szakácskönyv, mert núdlit nem szoktam hetente főzni! Legutóbb, hm... A huszonhárom éves házasságom alatt talán most harmadszor. Odakészítettem a lisztet, feltettem melegedni a főzővizet, és a prézlit is odakészítettem pirítani. Na, akkor mandzsettát fel! Liszt, krumpli, tojás, kis só és gyúrás! Azonnal a hónom aljáig tésztás lettem. Nem akart nyújthatóvá válni a massza. Már a duplája liszt benne volt, mint amit a recept írt, mégis. Elfogyott az odakészített liszt. Hogy vakarjam le a kezemről? A nagyját sikerült, megvan az új lisztes zacsi! Igaz tésztás a kredencajtó és a lisztes zacskó is, de elővettem. Most jött, amire végképp nem számítottam. Segg úgy nem viszkethet, mint ahogy az enyém kezdett el viszketni. Mit tegyek? Kenjem össze a nadrágot, aztán vissza a tésztába? Az nem jó. Akkor jutottak eszembe gyerekkorom malacai. Ők odadörzsölték magukat a falhoz, ajtófélfához. Ez jó ötlet! Most hova menjek. Kezdtem a szék karjával. Nem jó, könnyű a szék! Nem elég hatásos, ráadásul a szék is felborult. Á, a konyhaajtó félfája! Az már nem ment odébb, de a festék olyan fényes rajta, hogy a ruha csúszott rajta, és nem a bőrömön a ruha. Azért kicsit megnyugtatott a gyapálás is. Közben felforrt a víz, én meg sehol sem tartok. A födő alól büfög a gőz, a seggem viszket, a tészta folyik, és ragad mindenhez...
Visszamentem a núdlihoz. Nagy nehezen sikerült a konzisztenciát beállítani. El akarom nyújtani. Akkor döbbenek rá, hogy annyi ez a tészta, hogy kétszerre sem fér rá kinyújtva az A2-es rajztáblára. Rendes gyúródeszkáról nem is álmodhatunk, mert az 57 négyzetméteres panellakásban annak nem lehet helyet találni. Hat részletben tudtam kinyújtani úgy, hogy közben mellette még vágni is lehetett. A mennyiségtől megijedve egyre nagyobbakra vágtam. Sajnos a visszacsatolás visszafogott, mert megláttam, hogy a főzés közben még nőnek is. Na jó, legyenek kicsik. Tíz évig úgysem csinálok ilyet! Akkor meg már talán asszony is nyugdíjba jöhet, és majd ő fogja csinálni. Na jó, inkább tizenkét év! Az is belefér. Tészta leküzdve! Kézmosás, seggvakarás, újból kézmosás. Kiderült, hogy fergeteges udvariasságomnak volt köszönhető a nagy viszketés. Hazafelé ugyanis két hölgy jött vele szemben egy bokor mellett, és én félreállta, amíg elmennek. Közben beleesett egy termés a gatya-dekoltázsomba, amit akkor nem vettem észre. Olyan akácterméshez hasonló volt, csak kisebb.
Úgy a negyedik adag kifőzése után már annyira sűrű volt főzővíz, és úgy leapadt, hogy egy litert hozzáöntöttem még. Közben elfogyott a prézli. Nem elég, hogy újra kellett pirítani, de még nem is volt mit. Szerencsére a megszáradt kenyérszeleteket nem vittük még ki anyám tyúkjának, így csak a diódarálót kellett beüzemelni, és lehetett folytatni.
Nagy nehezen kifőtt az egész, még leves is kerekedett a főzővíz felhasználásával. Kicsit felegyenesedtem. Vesztemre. Még ennyi mosatlan edényt, szerszámot! Gyerünk mosogatni! Előtte azért megkóstoltam művemet. Hú de puha! Majdnem folyik. Nem érdekel, legalább nem kérnek máskor ilyet! Alig mosogattam el néhány nagyobb dolgot, „trallalla, trallalla” – szólt a kapucsengő. Megjött asszony. Azzal fogadtam, hogy higgye el, nem a legcudarabb világba érkezett, volt ez rosszabb is korábban. Nagyon szánalmasan nézhettem ki, mert leszúrás helyett inkább vigasztalt. Megígérte, hogy majd ő elmosogat.
Aztán nekiültünk vacsorázni. „Te, hát ennek ilyennek kell lennie!” – szólt életem párja. Egyszerre örültem, és ijedtem meg. Örültem az elismerésnek, és megrengett a léc a tizenkét éves elméletem alatt. Nem érdekel! Most túl vagyok rajta. Fél négytől este hétig elkészült. Tíz perc alatt bekaptuk. Nem is rossz eredmény! Aztán jöttek a gyerekek, nekik sem tartott tovább, mint nekünk. Ami a legjobb volt a dologban, hogy megkóstoltuk hozzá az idén eltett lekvárokat. Jól vizsgázott a meggy, az eper, a barack. Igaz azok asszonykám művei.
Legközelebb paprikás krumpli, lecsó, vagy akár tökfőzelék lesz! Az sokkal gyorsabban megy. Ráadásul lakásfelújítás sem kell utána.
Tovább »
Főző- és dalnokverseny volt a hét végén Békásmegyeren. Főztünk sok jót bográcsban, sütöttünk tárcsán. Fogyott a bor a sör. A bor leginkább saját, vagy a rokonságból volt. Részeg nem volt senki még este sem.
A választék: bagulyás hagyományos és vega módon, polip paradicsomos mártásban, halászlé bajai módon, spenót budáskenyérrel, és még valami káposztás dolog is, amit már meg sem tudtam kóstolni. A polipot és a spenótot sokan elvből nem kóstolták meg, de aki merészkedett, annak ízlett. A győztes egy marhapörkölt volt, ami az eredményhirdetésig sem készült el teljesen. Persze ez volt a vicc benne.
A lényeg, amiért tollat ragadtam, hogy eltöltöttünk egy napot a háttérben csörömpölő zene nélkül. Igaz hangszer volt bőven. Gitár tán négy is, klarinét, tangóharmonika, szaxofon, hárfa, dob, cselló, és népi zenekar csak azért nem, mert nem lett volna teljes. Többször is összeállt egy csapat, akik csak úgy daloltak. Nem kényszerített rá őket senki, jó esett nekik. Még annak is, aki hallgatta őket. Úgy látszik, lehet mulatni kulturáltan is, még ma is, és nem is kerül sokba...
Tovább »
